Azon gondolkoztam tegnap, hogy mi történne azután, ha meghalnék. Mármint természetesen érdekel az is, hogy velem mi történne, alagút, fény, menny, pokol, reinkarnáció vagy csak kukacok, de ennél sokkal jobban érdekel, hogy mi történne a világban.

Vajon Dani itt maradna-e kettőnk lakásában, vagy elköltözne, és mennyi idő után lenne új csaja? Mi lenne a blogommal, valaki, mondjuk Lali kikérné-e a jelszót a freeblogtól, hogy beírja, hogy meghaltam? Vagy nem, és egy csomóan, akik nem ismernek közelebbről, csak olvasgatnak, annyit érzékelnének az elmúlásomból, hogy nem írok többet? Vajon mennyi idő után indulnának be az egy másodperc alatt az iwiw üzenőfalára böfögött RIP-ek, és lenne-e valaki, aki még aznap összevág belőlem egy emlékvideót, csupa előnytelen fotómat - mert már ugye nem tudnék tiltakozni - egymásba úsztatva Robbie Williams Angel című számára? És vajon szólna-e neki valaki, hogy illendőbb lenne valami olyan zenével, amit szeretek? (Mondjuk a Flogging molly Seven deadly sins-ével kiegyeznék.) Triviálisnak tűnik, de mi történne például a ruháimmal? Vajon tesóm hordana-e néhány jobb darabot, vagy menne a kukába, netán anyámék évtizedekig őrizgetnék felbálázva a pincében? És mi történne a töménytelen mennyiségű lushos szappanommal és fürdőgolyómmal, amiket még őrizgetni sem lehet, mert pár év alatt elrohadnak? Vajon elhasználná őket bárki? És hányan lennének ott a temetésemen? Elmenne vajon egy csomó ezer éve nem látott gimnáziumi sulitárs, aki amúgy élve még csak rám se köszönne? Elmennének-e a srácok az amerikaifoci csapatból és lenne-e néma egyperc a tiszteletemre a következő meccsükön? És a haver-zenekarok ajánlanának nekem egy-egy számot a koncertjükön? Lenne-e apámnak lelkiismeretfurdalása, hogy soha az életben nem becsült meg? Lenne-e anyámnak lelkiismeretfurdalása, hogy semmit nem tud rólam?

Mindent egybevetve, én annak örülnék a legjobban, ha a húgom örvendezne egy szekrénnyi szexi nyáriruhának, mondjuk lenne rólam egy videó a Seven deadly sinsre, amiben dominálnak a Balatonon nyaralós és fesztiválon lerészegedős képek, a temetésem meg, hát inkább legyen szétszórás valahol. Azt úgysem várhatnám, hogy buli legyen rajta, mint egyesekén, de azért remélem estére valami iszogatós dumálós dologba torkollna, és eljönne az a pont, hogy az egybegyűltek visítva röhögnek egy-egy közös sztorinkon. Ja, és tök jó lenne a freeblog főoldalra kerülni valami macskással, fekete gyászkeretben, az nagyon menő.

Hát, mivel is kezdjem, köszönöm, elsősorban a kedves Estylonak, hogy gondolt rám, és persze anyámnak, a menedzseremnek, a kutyámnak... Na de komolyra fordítva, kicsit zavarban vagyok, ugyanis én ezt a díjat nem érdemlem meg. Ha jól emlékszem, ez a dolog annak idején úgy indult, hogy kézműves, ügyeskedős, főzős bloggerek osztogatták egymásnak, aztán hirtelen kitört a cucc a kreatív keretekből. Egyszer Kaptárlakót vérig is sértettem vele, amikor kifejtettem, hogy nem érdemli meg. És hát én sem. Persze valamilyen mértékben biztosan kreatív vagyok, vannak kreatív ötleteim és kreatívan főzök, de a blogom csöppet sem az, ide csak nyafogok meg kiosztok másokat. Igazából hatalmas büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ennek ellenére van egy Estylo, aki olvasgatja és eszébe jut nekem adni egy ilyet, szóval tényleg köszi.

Kirakni a fentebb vázolt dolog miatt nem fogom az érdemérmet, továbbadni pedig azoknak, akit tényleg olvasok, vagyunk olyan viszonyban, és akiknek a blogjába amúgy is szoktam kommentelni. Valószínűleg nem lesznek heten, mivel elég kevés blogbarim van, és ők is inkább írnak.

Na lássuk:

• DéeRGének, akiben nem az a legcsodálatosabb, hogy gyönyörű hószobrokat tud csinálni, hanem hogy egyáltalán eszébe jut, hogy kimenjen és megcsinálja, aztán tényleg kimegy, a mi korunkban ez már tényleg értékelendő. :)
• Manipenninek az ötletes, izgalmas, bátor és okosan felcímzett fotókért.
• Sparrownak két okból is, egyrészt a szuperklassz blogdizájnjaimért, másrészt pedig az érdekes írásokért, novellákért, soha el nem készülő regények első oldaláért.
• Trebitschnek szintén a fotókért (és bírom a filmes ízlését is).
• Ciczának a humoráért, ha ér ez a kategória. :)

A hét dolog magamról rovat szintén zavarba hoz, mert már pár ilyet töltöttem ki az évek során, és kifogytam a nagy titkokból. Arra gondoltam, legyen ez inkább 7 abszolúte használhatatlan tény morriról, hátha így lesz benne újdonság.

1. Legelső farsangomon óvoda kiscsoportban bohócnak öltöztem.
2. Nemrég komolyan sokkolt, hogy én voltam a társaságban az egyetlen, akinek nem volt Hugohamija, sőt, azt sem tudtam, mi az.
3. Néha sírok filmeken, de igyekszem úgy, hogy tényleg senki se vegye észre, mert nem fér bele az imidzsembe.
4. Soha, de soha nem mosok kívülről ablakot. (Tériszony.)
5. Undorodom a földigilisztáktól.
6. 36-os lábam van.
7. Ha rosszat álmodok, álmomban sokszor sebesre harapom a szám, ami nagyon zavar, mert nem tudok ellene tenni, viszont napokig fáj és látszik.

Hát, azt hiszem, ezzel meglennék.

Mivel mostanában kurvalusta vagyok blogot írni (2 napja elkezdtem, a feléig meg is van, de szerintem nem fogom publikálni időutazás-paradoxonok miatt), ezért most jöjjön egy gyors betekintés sokoldalú zenei ízlésembe és határozott véleménynyilvánítási képességeimbe. Csak. Legyen már nyár!

Olvasgatom ennek a cikknek a kommentjeit, és eszembe jutott, hogy már rég le akartam írni (bár lehet, hogy már leírtam),  hogy a macskák miatt azért néha belém fagy a szar. Pedig racionálisan gondolkozó, földhözragadt ember lennék, soha egy pillanatra sem zavart pl., hogy tudom jól, hogy a lakásunk előző lakója, Marika néni itt lelte halálát a lakásban, konkrétan ott, ahol most a nappaliban a fotelek vannak. Egyébként is egy hárpia volt a néni, ha itt is maradt volna kísérteni, a fél évig tartó felújítási munkálatok egészen biztosan elkergették.

Szóval nem hiszek a szellemekben, na, annak ellenére sem, hogy életemben egyetlen egyszer tapasztaltam már nehezen megmagyarázható dolgot, nem is foglalkozom a témával. De azt nem tudom nem észrevenni, hogy időről időre a macskák halálra rémülnek valamitől, amit nem látok. Múlt héten például épp ültem a vécén, amikor berontott a Mandula eszeveszett sebességgel, nyüszögve, sírva, és bevetette magát a fürdőkádba. Percekig lapult ott és idegesen nézegetett kifelé, majd szép lassan megnyugodott és teljes természetességgel visszaszivárgott a szobába. A Marci ennyire nem szokott megijedni, de vele is volt már, hogy idegesen fújt egy tök üres sarokba, majd inkább elmenekült. Ritkán bár, de olyan is van, hogy egyszerre kergül meg a két állat, azért általában inkább csak az egyik.

Ötletek, hogy ez mitől lehet? Kezdjek aggódni? Hívjam a szellemirtókat?

Van köztetek valaki, aki rendelkezik magabiztos némettudással és némi szabadidővel az elkövetkezendő 1-2 hétben?

Arról lenne szó, hogy egy hajdan németül jól beszélő és középfokon lenyelvvizsgázó egyénnek (nekem), aki kb. 7 éve nem foglalkozott a nyelvvel, kéne néhány felhozó órát tartani, nyelvtan átnézése meg duma-duma-duma. Kb. most azonnali kezdéssel kb. 1-2 hétről lenne szó, szóval olyan néhány alkalmas cucc, és persze fizetnék érte, és benne vagyok mindenféle barter ügyletben.

Nasha, Confi, valaki?

1/4 x 100

Mivel mostanában megint erősen rákaptam a kefirre, gondoltam itt az ideje, hogy megosszam másokkal is A Tudást. (Édesapám, mit mondott a kazár a vigyázz után? Nem tudom fiam, talán azt, hogy baszd meg?)

Szóval, ha rendszeresen szoktál venni kefirt, ezentúl ne tedd. A technika a következő: kiürül a kefires dobozod, felöntöd tejjel, visszateszed a hűtőbe, vársz két napot, és voilá, ismét van finom kefired, ennyi. Nem kell hozzá házitej, házikefir, cserpes, borítékban küldözgetett kefirgomba, imádság, sima egyszerű boltban kapható, kommersz, pasztörizált cuccokkal is remekül működik (talán az UHT tejet mellőzni kéne, de nem tudom, még nem próbáltam). Ami nem árt hozzá, az a csavaros kupakú papírdobozos kefir, de ennyi. Lehet csinálni az idők végezetéig. Mivel sok az a két nap várakozás, ezért esetleg két dobozzal, vetésforgóban.

Bon appetit! (Bocs, Julia Child hanghordozása kísért álmomban.)

(Ha sikere lesz a posztnak, legközelebb megtanulunk vajat köpülni :) )

Bár magamat is szívesen álltatom azzal, hogy baromira tudatos vásárló vagyok, helyi, ökobio, átgondoltan, de azért be kell látnom, hogy ez nem igaz. Az elmúlt három hétben megesett impulzusvásárlásaim: egy nagyon magas sarkú, dominaszabású szürke csizma, amiben három napig gyakoroltam itthon a járást, egy picit szakadt lila póló, mert amúgy is le volt árazva, én meg kisírtam rá plusz kedvezményt a szakadás miatt, valamint két kiló sertésköröm.

Ezekben a percekben épp a szemközti társasház előkertjében két hajléktalan gyalázza egymást. Ha jól értem, azon vesztek össze, hogy kinek van előturkálási joga a ház kukájában. Üvöltöznek, csapkodják a kuka tetejét és valaki mások kertkapuját, valaki mások kertjében. És most egy percre merengjünk el azon, hogy szerencsétlen hajléktalanok, akik nyilván önhibájukon kívül kerültek a társadalom peremére, nem ártanak senkinek, csak próbálnak nem éhen halni, blablabla... Megáll az ész bazmeg, hogy valakinek van pofája mocskosan és húgyszagúan bemenni mások kertjébe és ott üvöltözni meg csapkodni, a kurvaanyjukat.

Üzenet a Morrisonsban karaokezó hölgyeknek: értem én, hogy Britney Spears Womanizer című műve kitűnő választás egy ilyen alkalomra, hiszen énektudás egyáltalán nem szükségeltetik hozzá (nyilván ezért dolgozták fel annyian más énekelni kicsit sem tudó művészek, mint például Lilly Allen), de azért valami más mégis kéne, különben az eredmény siralmasabb, mint egy tökrészegen elvinnyogott Szerelemvonat. Legalább alapszintű angol nyelvtudást feltételező kiejtés. Hajrá!

A vicces dolgok meg, hogy az előbb az iwiw klub ajánló rovatában ajánlotta nekem a Nők, a kiket elhanyagolnak (igen, így) klubot, a másik meg hogy egy spamizé azt kommentelte nekem a pisilésről írott posztomra, hogy very helpful. Köszönöm, iparkodtam.

(Előre szólok, hogy ez lesz az egész blogom legkevésbé aktuális posztja, mintegy húsz évvel maradtam le a naprakészségtől, de muszáj kidühöngenem magam. Elszántaknak.)

Szóval én már sok pocsék szinkronos filmet láttam, és előszeretettel fikázom is őket, mégis, a tegnapi után bátran kijelenthetem, hogy minden idők legelbaszottabb szinkronja a Twin Peaks - Fire walk with me-jé. Még a karácsonyi zabálás punnyadás alatt végignéztük a sorozatot, és izgatottan vártam, hogy megnézzük a záró filmet is, hiába tudtam, hogy sokat nem tud hozzátenni az élményhez. Dehogynem! Két óra elborzadt röhögést, azt sikerült neki.

Először is, legyünk őszinték, 1992-ben mindenki a Twin Peakst nézte, nem csak az, aki fogékony Lynchre és a misztikumra, hiszen nem volt más, nem lehetett elkapcsolni. A filmhez mégis megtalálták az egyetlen embert az egész országban, aki egy percet nem látott a sorozatból, az egészen nyilvánvaló. Máskülönben hogy lehetett a szállóigévé vált tűzz, jöjj velem! mondatból tűz, járj velem? Oké, elismerem, hogy közelebb áll az eredetihez, de basszus, előtte harminc részen keresztül harsogták máshogy, megszoktuk, megszerettük. És ennek a Twin Peakst sosem látott idiótának hogy a fenébe juthatott eszébe lefordítani a Félszemű Jacket, és könyörgöm, miért pont Rezsőke? Miért Rezső? És miért -ke? Ehhez képest eltörpül pl. az is, hogy a discoban a Péterfi Bori szerű lány egy nagyon szomorú dalt énekel egy kék világról a felirat szerint. (Ok, a sorozatban sem szerénykedtek félrefordításokkal, remek példa erre a disco, ami nyilván inkább bár, de a filmhez képest sehol sincsenek.)

És akkor ott vannak a hangok. A film rögtön a sorozat után készült, nem igaz, hogy nem lehetett összerántani az eredeti (és nagyon jó!) szinkrongárdát. És ha már Donnát színészileg is lecserélték, legalább maradt volna Hegyi "Combino" Barbara a hangja, akkor talán nem kell emlékeztetnem magam 5 percenként, hogy ki a fene is ez. Szegény Laura Palmerbe pedig kb. annyi rettegés szorult így, mint egy kilincsbe. Talán az egyetlen üdítő kivétel Kiefer Sutherland hangja volt, aki amúgy is a valaha látott legpocsékabb színész, na ezt sikerült a magyarhangjával is tökéletesen kifejezni.

De még a fent felsoroltaknál is siralmasabb tény, hogy a TP-misztikumot jelentősen emelő, hátborzongató visszafelé felmondott és megfordított hangokat* egész egyszerűen lespórolták, hiába vagyunk a Red Lodge-ban és látszik az eredeti feliratozás, mindenki tök normálisan beszél, még csak meg sem próbálnak ijesztően hangsúlyozni sem. És mindennek tetejébe még arra is képesek voltak, hogy a törpe közölje a normális hangján, hogy "nekem ilyen a hangom".

Szörnyű, én mondom!

(Nem szoktam ilyet, de nem bírom ki, szóval fordító: Sára Ágnes, szinkronrendező: Rehorovszky Béla, köszönjük!)

* lásd itt, ha nem tudod, miről beszélek, de ne nézd végig, mert spoileres :)

Én becsszó megírtam volna már tegnap is, ha normálisan működne ez a rohadt UPC, de nem tesz így. Azért remélem, most sikerül.

Igazából már évről évre meglep, hogy mennyire bejönnek a szilveszteri kívánságaim és jóslataim. Persze nyilván érzem én is, hogy ragaszkodni kell a racionalitáshoz, mondjuk ennek fényében kívántam magamnak 2008-ra iszonyatosanbaromijó évet, az is bejött. 2009-re pedig melós, erőlködős, de jó évet jósoltam, hát azt hiszem sikerült. Februárban elköltöztünk, ez olyan volt, mint minden költözés, csak annyiban rosszabb, hogy tél volt és hideg, meg a felújítási munkálatok még folytak, amikor ide jöttünk, úgyhogy egy jó hónapig csak a lakás felét használtuk, minden nap sittet takarítottunk és pokróc volt az ablakon. Aztán szépen lassan helyreállt a rend, mostanra a lakás többé-kevésbé kész (még kellene előszobaszekrény, ruhásszekrény meg pillangók), pár dolog nagyon hiányzik a régi helyről, mint az erkély, a kilátás és a nyugalom, jópár dolog viszont megvan itt, ami régen nem volt, sarokkád, nagyobb konyha, és végre nincs egy igazán ciki pontja sem a lakásnak, amiről üvölt, hogy más lenne, ha lenne rá pénz.

Aztán júniusban lediplomáztam csupa ötösre, mondjuk ez nem volt kifejezetten nehéz, inkább csak azért vagyok valamennyire büszke, mert kibírtam azt a négy évet, holott hányszor fel akartam adni, de a vége az határozottan gyerekjáték volt. Ősszel pedig megszereztem a második nyelvvizsgámat, amit amúgy épp ma kaptam kézhez, és ami kell a diplomához, szóval mostmár tényleg kész, vége, megvan.

Magánéletileg minden oké, a kezdeti lángolóan szerelmetes boldogságot felváltotta a hétköznapi, nyugodt boldogság, a szerelem része mondjuk nem változott, jó így és hálás vagyok érte. A szüleimmel kicsit viharosabb a viszony, leginkább azért, mert most közelebb lakunk egymáshoz, de igyekszem kezelni a helyzetet, persze néha nem sikerül.

A necces pont a munka, május óta nem dolgozom a szép nagy állami cégnél, aztán nyáron itthonról könyvet korrektúráztam, amit gyűlöltem, mondjuk hihetetlen expert lettem helyesírásilag, persze ezt szerényen titkolom, hehe, de tényleg. Aztán decemberben jött a beugrós meló az álomcégnél, na, az arra jó volt, hogy ráeszméljek, nem létezik álomcég, legalábbis tutira nem álomemberek lesznek a munkatársak, de egyébként 2-3 hülye picsát leszámítva szerettem, és megismertem pár embert, akikkel tartani fogom a kapcsolatot toábbra is.

Ehhez kapcsolódik a 2010-es kívánságom is, szeretném, hogy sikeres legyen a január közepére beütemezett állásinterjú, hogy legyen végre a végzettségemnek megfelelő, állandó, normális, és legalább valamilyen szinten élvezhető munkám, szeretném végre élvezni is azt, amire készültem évekig. Szóval 2010. legyen a munka (és persze a pénz) éve, na! Légyszilégyszilégyszi! :) És persze szeretném kiélvezni a nem munkával töltött idő minden percét is lehetőleg, szeretném, hogy összejöjjön az áprilisi Szlovéniai kiruccanás, amihez mondjuk csak az kell, hogy tényleg legyen addigra munkám, szeretném megint végigbulizni a nyarat, Orfűt, Voltot, Hegyalját, szeretnék hétvégente sokat kirándulni, gyakran hívni vacsoravendégeket, izgatottan várni a Lost utolsó szériájának részeit hétről hétre, sok szép estét eltölteni Danival a fürdőkádban egy-egy pohár borral a kezünkben, újrakezdeni a gasztroblogomat, többet sportolni, korábban kelni, rászokni a reggelizésre és tudatosabban öltözködni.

És kevésbé unalmas posztokat írni persze.

Cold open: Nekem igazából csak egy hosszú fekete farokra lenne szükségem.

Ezt A. nyilatkoztatta ki tegnap, amikor tanakodva bámultuk az Intersparban a cicafül-cicafarok-cicacsokornyakkendő (???) szettet 690 forintért, tudniillik cicafüle neki már van. Aztán végülis mégis vettünk kettőt, mert úgy ítéltük meg, ez az a ruhadarab (???), amit tényleg szinte bármikor és szinte bárhová felvehet az ember.

Aztán azzal folytatódott, hogy a pénztárnál egy jólszituáltnak tűnő, ám nyilvánvalóan nem az (mármint szellemi értelemben, az anyagiakról nem tudok nyilatkozni) középkorú házaspár bunkó módon elénk tolakodott, ezután pedig megkíséreltek ellopni 1 db zsömlét, igazán még csak az sem hozta őket zavarba, hogy elég égő módon buktak le.

Végszóként pedig az este folyamán kikötöttem az Óbor Oportó borozóban Balázzsal, aki volt sulitársam, húgom exe, és nemrég költözött haza Svédországból, és aki elmesélte, hogy Svédországban sokkal elterjedtebbek az önkiszolgáló kasszák, mint a humán alapúak (ezt ő mondta így), magyarul tolom az Ikea kanapémat a kocsin, a kasszához érve nincs ott senki, lehúzom saját magam a vonalkódolvasóval, betolom a bankkártyámat, esetleg ha kápéval fizetek, akkor azt beteszem egy gépbe, az aprót meg egy másik gépbe, és kész is.

Na most, a zsemlés eset fényében tessék elgondolkodni, mennyire lenne életképes ez a rendszer Magyarországon. (Igen, tudom, hogy a macskafarok-dolog végül elég irreleváns a poszt mondanivalóját tekintve, de el akartam mesélni.)

Ha ez nem fake, akkor bizony mondom néktek, hatalmas veszteség érte az emberiséget. Kár értük.

A nemírásért pedig elnézést kérek, az elmúlt hetekben full time dolgoztam, tegnap óta meg full time zabálok, nem érek én rá holmi írogatásra, na de majd ha visszajöttünk Dani rokonaitól. Egyébként mi már tegnap kikarácsonyoztuk magunkat kettesben, és két pontját is megkaptam tőle az alant vázolt kívánságlistámnak, plusz egy harmadikat meg megvettem magamnak, úgyhogy roppant boldog vagyok a világi hívságaimmal, meg attól is, hogy a pasim ennyire figyel rám és tudja, mit szeretnék, pedig nem is olvassa a blogomat.

Akartam írni még környezettudatos karácsonyról meg a ne csomagolj kampányról is külön, de úgysem fogok, úgyhogy leírom itt, hátha valakinek még hasznos lesz, szóval egyrészt van az ikeánál az a visszaválthatós karácsonyfa, 5000 ft egységesen minden fenyő, amiből, ha visszaviszed a cuccost januárban, visszakapsz 3000-et. Ez így egyrészt megnyugtató, hogy remélhetőleg nem bedarálják a szemétbe szegény fákat (mert az utcára kitettekkel az lesz, hiába szedik össze külön), hanem talán Meghökken polcrendszerként folytatják majd tovább létezésüket, másrészt meg ezek asszem ilyen nordmann fenyők, vagy fene se tudja, nem vagyok nagy fenyész, de tuti nem lucc, és szerintem 2000 forintért baromira megéri és nagyon szépek. A másik meg hogy a nemcsomagolás annyira nem tetszett, mert csomagolni jó, becsomagolt ajándékot kapni is jó, úgyhogy végülis azt csináltam, hogy cipős- és csizmásdobozokba pakoltam mindent, és azt csomagoltam be, külön az alsó és a felső részét, így ez egyrészt nagyon szép, másrészt pedig továbbajándékozható, legalábbis nagyon erre fogok bátorítani mindenkit, aki ilyet kap, ha már darabonként kb. 3/4 órát szívtam vele. Sőt, a Dani ajándékának a dobozát már recyclingoltuk is anyóséknak.

Végezetül pedig békés és boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak és azoknak is, akik nem az olvasóim, csak ezt most véletlenül olvassák. Habár én még békés karácsonyt nem láttam, mármint olyat, ahol napközben nem hangzik el, hogy basszameg, ezt a kurva törzset még mindig faragni kell, hogy beleférjen abba a rohadt tartóba és társai, de azért törekedjetek!

Avagy hogy mit kérek karácsonyra, köszi DéeRGé!

Hát kezdjük a kézzelfoghatatlanabb részével, habár tisztában vagyok vele, hogy az ilyesmit nem a Jézuskától, Danitól, szülőktől kell kérni, hanem kiérdemelni és megdolgozni érte és mázlistának lenni.

Szóval szeretnék kérni egészséget magamnak és mindenkinek, akit szeretek, mert ha az van, minden van, meg boldogságot és békét, és hogy Dani ne szóljon be mindenért, én meg ne érezzem úgy, hogy beszól, amikor csak mondjuk megjegyez, ő meg ne érezze úgy, hogy mindent a lelkemre veszek és túlreagálok. Meg szeretnék kérni egy normális munkát, amit szeretek, és ami állandóan van és nem kell parázni, hogy csak időszakos, ja és legyek bejelentve és ha lehet, ne minimálbérre. Meg az is jó lenne, ha én nyerném a dining guide-os pályázatot, de azzal is kiegyeznék, ha csak publikálnák a cikkjeimet és valaki más, mondjuk a malackaraj vagy az exit lecsapna rám és irogathatnék étteremkritikákat meg tesztelhetnék tanfolyamokat meg ilyesmi, ez még akkor is nagyon jó lenne, ha nem fizetnének érte sokat. Meg szeretnék jó macskákat akik nem kaparják éjszaka vinnyogva a hálószoba ajtaját és nem lopják ki a kukából a maradékokat és nem hánynak és nem gyullad be a szemük és boldogok és kiegyensúlyozottak

Na és akkor most jöjjön az izgalmasabb része, a tárgyiasult, persze a fenti dolgok azért sokkal fontosabbak, de a lenti dolgokat meg van értelme leírni, mert hátha olvassa valaki és megveszi őket nekem.

Szóval szeretnék:

• Chili & Vanília szakácskönyvet
• Dolce Vita szakácskönyvet
• thai bambuszpárolót
• valami profibb chefkést
• ezt a gyönyörűséget
• egy másikat, ami nincs fent a honlapon, vaníliás kencék vannak benne, meg popcorn
• tulajdonképpen bármi mást a lushból
• hogy valaki fizesse ki a sinoszos jelnyelv-tanfolyamomat
• egy kb. 1 méteres kiterjedésű szőnyegfélét a hálószobába

Tudom, hogy ezt most tovább kéne adni, de inkább vegye tovább magának bárki, aki szeretné és hivatkozzon rám.